Budapestlovers

Egy kísérlet szerint két oka a szimpátiának a szépség, s az, hogy már láttuk egyszer. 16 éve lakom Budapesten, vagyis már jó sokszor láttam, s Kanadában is azt mondják róla: "Its a beautiful city!" Azt hiszem azért szeretjük Budapestet, mert megismertük... kávézóit, eső elől védő kapuit, színházait, fesztiváljait, munkahelyeit, s mert itt laknak szeretteink: családunk és barátaink.

Tartalom/Content

Ez a blog Budapestről, a mi hétköznapjainkról szól. Feltárva Budapest csodáját, hangulatát, azt a vonzerőt, mely nemcsak az épületek, a kivilágítás, a lélegzetelállító Dunai látkép, hanem mi, lakói, s mi, látogatói és a visszajárók teremtünk. 

Contact: budapestlovers.blog@gmail.com  

Kíváncsi vagyok a véleményedre, írj a facebookra! A "budapestlovers" oldalra!  

Translator-valonteers are welcome! :) Önkéntesek figyelem: Ha beszélsz mindkét nyelven, s szívesen lefordítanád az egyik blogbejegyzést, kérlek küldd el a fenti emailcímre! Természetesen megjelensz a bejegyzésben mint fordító -névvel, vagy álnévvel. Az első bejegyzés, az Őrült nők ketrece már le lett fordítva.

since 01.01.2015

Feedek
Megosztás

Másfajta szerelem

Hogy olyan álmos,
csak ásítok.
A kirakatban ülök
s kibámulok.

Olyan ázott,
szomorú,
miközben bent
kortyolgatok.

A kukára hajtja 
a fejét,
Már megittam 
a felét.

Olyan szép ez a szék
itt szemben,
Aranyhímzés 
egy ovális keretben.



Ideültetném,
de bepiszkolna mindent,
Megetetném, 
de sose kér.

Berlinből 
hoztam haza,
Bolhapiaci
olcsó csoda.

Éveken át
rozsdásodott
Kőbányán
nagyi teraszán.

Akkor lettünk 
szoros barátok,
mikor a Dunakanyaron túlig
egymást kipróbáltuk.

Most is hűségesen vár
A kukához kötve.
De ő is magához láncolt.
Éreztem mikor rámkattant
a bilincs. 

S azóta vele járok. 



Vajon egyszer elhagy,
Hirtelen?

S hiányolna annyira, 
mint én őt?

Megszerettem
a rozsdás
kétkerekűt.


2017.november 8. Gottier Café, Móriczhoz közel, Mici meg kint az utcán egy kukához kötve

A kávézó pont olyan volt, mint amilyenre vágytam: ahol meghitten lehetek önmagamban. Itt egy jó kritika: 11.kerulet.ittlakunk.hu

Dupla szerető - Filmajánló



Rebegő hüvely az orgazmus pillanatában. Vagina belülről egy nőgyógyász szemszögéből. Szexi vizes hajtincsek alól a nézőkre pillantó szempár. Provokatív vagy erotikus?

A cím egy romantikus vígjáték látszatát keltette, a műfaj viszont erotikus thrillerként szintén kellemes, s kissé félelmetes estét ígért. De ezekről nagyon hamar kiderült a Puskin mozivászna elé ülve, hogy nagyon is téves tippjeim voltak. Végül egy az erotikát félelmetesen ábrázoló pszichothriller közeli filmet láttunk. Nem voltak benne szörnyek, sem nemi erőszak. Egészen addig nem is volt thriller-szaga a filmnek, amíg a főszereplőnő el nem ment egy második pszichológushoz, aki kiköpött ugyanúgy nézett ki, mint a saját barátja. Ez engem mint nézőt is nagyon összezavart, ugyanakkor ezzel a tudatos forgatókönyvvel sikerült engem is teljesen bevonni a nő érzelmi vívódásába, kínzó gondolati világába, mellyel nap mint nap meg kellett küzdenie, hogy közelebb kerüljön a rejtély felfedéséhez. A tényt, hogy nem egy elmebeteg vagy dimenziókat átugró problémáról van szó, azt a film elején történt nőgyógyászati vizsgálat jelezte. Mindenképp ajánlom a filmet azoknak, akik napokig képesek visszafejteni a végre megszerzett információval a film valódi jelentését.

https://port.hu/adatlap/film/mozi/dupla-szereto-lamant-double-amant-double/movie-189066



Maci a Goat Herder-ben

Ismèt a Goat Herder kàvèzóban ülök. A designe tovàbbra is tetszik, mostanra a vendègek is kevesebben vannak, a zene is kellemesen vidàm ès nem tul hangos.

Mièrt minden csak angolul van felcímkèzve? Kèrdezte a felszolgàló sràctól Eperke, akivel ide ültünk be beszèlgetni. A sràc kedvünkèrt magyarul vàlaszolt, nem angolul: ,,Mert a vendègeink 98 szàzalèka külföldi. Ide jàrnak az egyetemre.,, Mire Eperke: ,,De így hogy tanulnak meg magyarul? Èn tudni akarom ezeket magyarul." Mire èn: ,,Kèrlek írjàtok ki csak Eprerke kedvèèrt magyarul!" Erre a fiù: ,,A hàtoldalàn amùgy ott van." Mire felcsillant a szemünk, s hangosan örvendeztünk egy hangos Ààà-val. De csak megviccelt minket.

Rendeltünk egy espresso macciatot is, amit volt hajlandó mèg nekünk se magyarra lefordìtani, de ezt megèrtettük. Majd kihozta a 800 forintos nagy friss gyümisalit, amiben ribizli ès èrett àfonya is volt. Meg a különleges cappuccinóm is megèrkezett, amire szintèn lànyosan túlzó ujjongàssal reagàltunk: ,,Óóó!! Egy maciii!!!"

Tök jót beszèlgettünk, s aztàn szívesen maradtam itt blogolni is egyedül. A női mosdóba is èrdemes benèzni. A falon a kàvè felfedezèsènek törtènete làtható egzotikus, színes kèpekben.

 

Ajánlom! A Karamazov testvérek


A Jákim Stúdió Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek-ét nézve úgy éreztem magam, mintha egy pszichológussal beszélgettem volna. Az előttem lejátszódó pszichodrámából állandóan magamra ismertem. Tükröt tartott s én beismertem, hogy én is ugyanúgy hibázok, mint a Karamazov testvérek és a szeretőik. De ők megbánják tetteiket. Mert képesek a bűntudat érzetére. S akkor reflektorfény hátulról, s az összeroskadt Aljósát játszó Muzslai-Bízik Bencze lent–csak a kontúrja látszik-, s új ember lesz. Megtér. Sosem láttam még igazi megtérést, de ebben a darabban három is volt. Csak a középső fiú nem tér meg, mert filozofálása közben belészáll az ördög, akit egy nyurga, vicces színész –Kókai János - alakít (aki néha okostelefonnal rögzíti a romantikus pillanatokat). Ő nekem olyan volt, mint az egónk. Aki nem a lelkünk. A darabban is csak 10 perces szabadságra megy el Lucifer, de aztán mindig visszatér, s végül az őrületbe kergeti a testvért.

Az apagyilkosság tárgyalása körül forgó belső, finom konfliktusok világosan rajzolódtak ki a színpadon. A fényváltások, kreatív díszlet, élénk színészi játék és humor tette még érzékletesebbé, hogy egy-egy szó mögött mekkorra hatalmú érzelmek uralkodnak az emberben..

Ritkán van olyan, hogy ne nézzem meg a többi néző arckifejezését. De ez alatt a 6 órás darab alatt nem fordultam hátra. Mert úgy éreztem, hogy ez az előadás most teljesen nekem szól. Ajánlom mindenkinek, aki képes szembenézni az árnyoldalával, vagy egyszerűen imádja Dosztojevszkij-t.

Utolsó két  előadás időpontja:

2017. Április 22. és Május 6.  16:00

Helyszín: Budapest VI. Eötvös 10. Közösségi és Kulturális Színtér

Érdeklődni: 06-70-340-0773

J.Jákim Stúdió: http://jakim.hu/
Muzslai-Bízik Bencze blogja: http://ifjusagepites.blog.hu/

Filmvélemény:'Toni Erdmann'



A ’Toni Ermann’ egy anarchista humorral és emberismerettel megalkotott mű, ami igazi ritkaságnak számít a mozikban. Írta David Steinitz filmkritikus a Süddeutsche Zeitungba. A film nagy reményekkel indult a Cannesi Filmfesztiválon, de végül nem részesült díjban. De 55 országnak adták el a filmet. Azért is ritkaság ez a film, mert komédiát ritkán vetítenek. Ez a film sokkolta a német zsűrít, akik nagy társadalmi problémákról szóló német filmekhez szoktak.  A film egy 68 éves zenészről, Winfriedről (Peter Simonischek) szól, aki a karrierjét építő savanyú lányát (Sandra Hüller) próbálja megnevettetni. A lány az apja megjelenését érthető módon idegesítő, hátráltató látogatásnak érzi, s hamarosan haza is küldi az apját. De az apa nem adja fel.



Megpróbál máshogy közelebb kerülni a lányához, Ines Conradihoz. Felvesz egy hosszú fekete parókát és és egy csúnya műfogsorral megjelenik öltönyben ismét. De akkor már a lánya kollégáinak és főnökeinek is Toni Erdmann-nak adja ki magát. Felbukkan a fancy üzleti partikon, egy tárgyaláson, egy buliban, s mindenhol szabotálja Ines komoly tevékenységét. Tulajdonképpen mindent nevetségessé tesz, mellyel a dolgok eltúlzott fontosságára szeretne rámutatni. A lánya –akit Spagettinak becéz, mert gyerekkorában a spagetti volt a kedvenc étele- tisztában van vele, hogy az apja nem ért egyet a törekvésével, de semmikép sem akarja otthagyni az állását. Az apa hol német nagykövetnek adja ki magát, hol tojásfestő művésznek, hol couchnak. De mikor rákérdeznek a részletekre, már döcögve válaszol. Mindenki mosolyog rajta, csak a lánya nem. Mikor egy ilyen random ismerkedés során névjegykártyát cserélt Toni egy román üzletasszonnyal, akkor el is megy a címére, s a lányát is ráveszi, hogy menjen be. A lakásban éppen családi-baráti találkozó van. Itt Toninak radikális ötlete támad: leül a zongora mellé, s addig nyomkodja a kezdő taktust, míg a lánya a felrobbanás határán belemegy és elkezdi énekelni a dalt, melyet vélhetően kislánykorában énekelt utoljára az apja zongorakíséretére. Az első sorokat dacosan, haragból énekli, de aztán talán feljöttek benne régi kellemes emlékek, s kissé nyugodtabban énekel. Akkor számomra egy pár pillanatra megidéződött a gyerekkora, mikor boldogan énekelt az apja büszkeségére. De aztán megint elkezdett önmagával harcolni.



A dal megint arról szól, amit az apja üzenni szeretett volna neki a bohóckodásokkal: hogy ne hagyjuk hogy az élet csak úgy elmenjen mellettünk, hanem találjuk meg azt, ami tényleg boldoggá tesz bennünket. S ekkor Ines addig csilingelő hangját eltorzítják az érzelmei. Már szinte kiabál, úgy tör fel belőle minden ami addig el volt fojtva: amit a komoly üzletasszony mosolytalan maszkja mögé rejtett. Sok fájdalom hallatszik akkor, de a hallgatóságból senki sem nézi hülyének. Sőt, mindenki mosolyog, mert a legmélyebbről énekel. Még táncol is hozzá Ines, mint a tinédzserek a tükör előtt, mikor megfeledkeznek magukról, de az utolsó hang után azonnal visszaveszi a szigorú maszkot –mintha ismét csak egy feladat végére ért volna- s határozott léptekkel, köszönés nélkül megy ki a lakásból. Ez már az édesapa sokadik próbálkozása volt, s a kudarctól összeroskad a lakás előtti lépcsőn. S ott megpillant egy bolgár maszkot. A barátom is, akivel megnéztem a filmet, azt mondta, hogy ebben a filmben nincsen semmi elemezni való. A filmkritikusok is azt írják, hogy ez nem megint egy olyan film, ahol nagy generációs családi problémák fájdalmáról és megoldásáról lenne szó. Mert ugyan jelen van, de nincsen kiplakátolva. Nagyon finoman mutatja be és csak annyira, hogy értsük, hogy miről van szó. Nincsen benne mélypszichológia. Kihangsúlyozzák, hogy ez tényleg nem több egy egyszerű komédiánál.

Nekem éppen azért elgondolkodtató, mert nem adja a szánkba azt, hogy miért is gondolja David Steinitz, hogy Maren Ade filmje jó emberismeretet bizonyít. A film csúcspontján minden esetre mindenki szakadt a röhögéstől a Művész moziban. Én majdnem leestem a nevetéstől a vászon elé (mert a Huszárikban voltunk a kisteremben, s már csak az első sorban volt hely). Ines a saját szülinapi partijára várja a kollégáit, s miután sikerül egy villával a háta mögé nyúlni s annak segítségével egyedül a nyakáig felhúzni a cipzárt a szűk miniruháján, mégis meggondolja magát, hogy mást vesz fel, de akkor már csenget az első vendég. Meztelenül nyit ajtót. Mellettem a barátom is nagy szemeket meresztett s csodálkozva néztünk egymásra s ezt kérdeztük: „Ez megőrült?”. S tényleg azt hittem, hogy valami olyan betegsége van a nőnek, hogy nem veszi észre, hogy meztelen. Ugyanolyan komolyan viselkedik, mint addig, de meztelenül. Udvariasan átveszi a szülinapi ajándékot, betessékeli a meghökkent kolléganőt, s megkínálja pezsgővel. Megint csengetnek. Ines főnöke áll az ajtó előtt. Ő is ledöbben a meztelen munkatársnője láttán, aki szigorú arccal bejelenti: „Ez egy meztelen-party. Csak meztelenül lehet belépni. Ha nem vagy hajlandó úgy bejönni, akkor csá!”.



S mivel a kolléganője sem hajlandó levetkőzni, ezért őt is kidobja. Nincs idő elgondolkozni rajta, hogy miért tette ezt a nő, de a film forgatókönyvét tekintve Ines ekkor jutott el egy fordulópontra. A zongora melletti éneklés után valami megváltozott a fejében, s a tip-top nőből egy normák ellen fellépő nő lett. Az anarchista vonalat eddig a pontig az édesapja vitte, de a legelképesztőbb dolgot mégis a lánya tette meg. S ami igazán tetszett, az a kollégák reakciója volt. Mert a pszichológia kimondja, hogy mindenki azt hiszi, hogy a magán kívül eső emberek mind okosabbak mint mi magunk, ezért elfogadjuk azok véleményét. S tapasztalatból tudjuk, hogy ha tömegek követnek egy divatot, vagy szokást, azt mi is természetesnek vélve követni kezdjük. De még az is igaz, hogy a feletteseinket példaképnek tartjuk. A kudarcra ítélt, csődött mondott szülinap emiatt jóra fordul: Az ajtóban megjelenik Ines titkárnője, meztelenül. (A fiatal lány addig is megtett mindent Inesért, hogy elnyerje a kegyeit: egyszer lespriccelte a blúzát az Ines lábkörme alóli vér, s zokszó nélkül blúzt cseréltek). A lány nem ítéli el a felettesét, csak csodálkozva jegyzi meg, hogy „Mi történt veled? Csak azért kérdezem, mert eddig a munkahelyen olyan komoly voltál, most meg kitaláltad, hogy meztelen-party legyen.”

Valóban radikális fordulatot vesz Ines viselkedése, de a változás már korábban észlelhető volt. Már az első alkalommal, hogy elküldte az apját, sírva nézett utána, s utólag bár, de felhívta telefonon, hogy érdeklődjön iránta, s meghívta egy üzleti tárgyalásra is, mellyel nagy kockázatot vállalt. A lányban még mindig ott van az édesapjáért rajongó kislány. De az apa sem adja alább. Winfried a lánya szülinapi partijára a legelvetemültebb ötlettel toppan be. Addig már megjelent a család ijedtségére zombinak öltözve, meg ugye Toni Ermann-nak. De mikor ezúttal csenget a lányához –aki a kis kollégájával együtt szégyenlősen les ki az ajtón- egy óriási szörny áll ott. Nincs arca, s mindenét hosszú fekete szőr fedi. Némán besétál a két anyaszült meztelen nőhöz, akik rémet látva bámulják. S akkor csenget még valaki. Ines főnöke jön vissza, hogy csak be kellett löknie a furcsa partihoz még egy sört. Ines betessékeli s az elpirult főnök háta mögött megjelenik a rém. Mikor észreveszi, nagyot sikít, majd mindhárman bámulják még egy ideig. Ez a film igazi komikus pontja: A lemeztelenített emberek, akik így pőrén ugyanolyan emberek, mint bárki más, s egy ismeretlen lénnyel találkozva nem tudnak mást csinálni, mint félni. Paradicsomi állapot.



S akkor elkezdenek tanakodni, hogy mi ez a lény. S a kis titkárnő bambi szemekkel elmondja, hogy ez egy bolgár maskara, melyet a démonok elűzésére vesznek fel férfiak. Ines édesapja a zongorázás után a lépcsőn ülve látta meg ezt a nagy szőrkupacot, s elkérte a tulajdonosától. Talán csak viccelődni akart, de talán nem véletlen az sem, hogy démonűzőt vitt a lányához. Ezeken a hagyományos maskarákon a fekete szín a termékeny földanyát jelképezi, a piros dísz (mely a fejen lógott) szintén a termékenységet. A film elején ezzel a kérdéssel jelenik meg Winfried Ines előtt: „Mi teszi boldoggá az életet?” S a végén az apa elmondja a véleményét: „Nem a feladatok hajszolása.” De hogy mi igen, az szintén nem hangzik el (a rendező valóban nagyon figyel arra, hogy nehogy klisébe fulladjon a történet).

De annál szembetűnőbb nincs is, mint az addig tüchtig Inest meztelenül látni, s az addig magát minden gátlás nélkül nevetségessé tevő apát a felismerhetetlenségig átformálódottan egymás mellett látni. Ha pszichologizálnék, azt mondanám, hogy mivel Ines a film elején nem fogadta el édesapját, ezért az más szerepekben jelent meg a lánya életében. A legvégső határ az lett, hogy egy négyzetcentiméter se emlékeztesse a lányát az addig ismert apjára. S ekkor törik meg a jég. Miután a szörny kiballag a lakásból, s egy parkban kezd el kószálni, Ines utánafut hálóingben. Nekem ezek a dolgok, mint hogy meztelen meg hálóingben megy ki az utcára – azt fejezik ki, hogy levetkőzte a társadalmi elvárásokat, egyszerűen leszarja, hogy ki mit gondol róla, már nem akar senkinek sem megfelelni, sem a kollégáinak, sem az ismeretlen járókelőknek. Igazi anarchia. De csendes, fojtott légkörű volt ez a lázadás a lakásában. Míg amikor az utcán fut, természetes lebegés veszi körül a nőt. Az emberek meg sem nézik, s ő sem néz körbe, csak a szörnyre figyel. De a szörny elég nagy feltűnést kelt, s mikor leül egy padra, akkor egy kis szőke kislány leül az ölébe, mintha a mikulás lenne, s mikor az apa elindul a park belseje felé, s kezd eltűnni, akkor a szőke kislány vidáman utánaszökdécsel. S ekkor az addig tétován figyelő szőke Ines, -mintegy a kislány alteregója- elrohan a kislány mellett, s megöleli az édesapját.

A plakáton is ez a kép látható. Nem sírja el az ember magát, de lehet tudni, hogy ez a drámai fordulópont. Talán azért is válnak el a végén s mennek a dolgukra ismét olyan bizonytalanul, mint az ölelés előtt, hogy ne higgyük azt, hogy mostantól varázsütésre minden jóra fordult, s teljesen megnyílt apa és lánya egymás előtt érzelmileg. Ez csak egy folyamat eleje. De nagyon tetszik ez a kép: A szőke Ines mintegy kislányként üdvözli édesapját, aki a legnagyobb szeretettel öleli vissza. Olyan volt ez is, mint egy betekintés a múltjukba: Ines nagyon apás volt és imádta az apját. Valamiért elhidegültek aztán egymástól, olyannyira, hogy Ines konkrétan kerülni kezdte a találkozást a szüleivel. Nyilván fájt neki valami, s valószínűleg a jelenlétük, a szeretetük hiánya, hogy nem foglalkoztak vele. Elindult a karrierépítésen, de láthatóan boldogtalan volt benne, nem önmagát valósította meg, hanem egy cég érdekeiért harcolt.

Trailer: VIMEO - Sok jó poént ellőnek, de amin szakad az ember, az nincs benne szerencsére

Az utolsó filmjelenet egy haláleset, ahova már mint közelebbi kapcsolatban álló családtagok mennek el, majd a halotti toron egy rokonával beszélget Ines. Ez a beszélgetés emlékeztetett azokra a beszélgetésekre a távolabbi rokonaimmal, vagy távoli ismerősökkel, akik próbálva megfelelni a szituációnak bók szándékával mondanak rosszul megjegyzett infókat rólam. Inest például megkérdezi ez a rokon, hogy milyen Budapesten dolgozni, mert hogy ott lakik ugye. Ennek a rosszul eső voltát mint budapesti -mit valóban gyakran összekevernek Bukaresttel-, igen tudtam azonosulni Ines rossz érzésével, hogy még ezt sem tudják róla. S akkor meglátja Ines az apját, s minden teketória nélkül elkezdi követni. (Akkor követ valaki így valakit, ha ahhoz a személyhez pozitív érzelmek fűzik.) S az apa hátra sem néz, de tudja, hogy a lánya megy utána, s kimennek a kertbe. Erről is Ines gyermekkora jutott az eszembe, amikor a lánynak az édesapja lehetett a példaképe, aki mindig valami érdekeset csinált, valami élményt nyújtott neki. Ezért megy utána, mint a kiskacsák az anyjuk után. S kint a kertben Ines kiveszi az apja zsebéből a műfogsort, s felveszi azt. Az apa megörül, s elfut egy fényképezőgépért. De egy igazi művészfilmhez illően nyugtalanító vége lesz a filmnek: Ines egy ideig nevet saját magán, hogy most viccesen nézhet ki, s pár percig ácsorog egy bokor előtt, de aztán kiveszi a fogsort, s ugyanolyan komoly arcot vág, mint amikor tárgyaláson van. Talán ekkor jött rá, hogy visszacseppent a gyerek szerepébe, pedig az apja utánzása helyett saját magát kell megtalálnia. Miután levette apja maszkját, az üzletasszony maszkját találta meg magán.

Engem megfogott a film. Ágó barátnőm ajánlotta, neki nagyon tetszett. Volt benne pár poén, amihez németül is kell tudni, nem csak angolul, de ezen kívül a helyzetkomikumokon tényleg mindenki nevetett. A kritika is egy egyedi filmről ír, mely klisémentes, humoros és mégis tanulságos. Nekem egyedül az operatőri megoldások nem tetszettek. Olyan érzésem volt, mintha egy gyakorlatlan ember kezébe adták volna a kamerát. Persze valószínűleg ez is szándékos volt, hogy a nyers, unalmas hétköznapokat élénk színek és elrugaszkodott perspektívák nélkül lássuk, mint ahogyan valóban az életben.
A Művészben szerdáig minden nap vetítik 20:15-ös kezdéssel (10 perc reklámmal), mi itt néztük meg, lehet nachost és popcornt is enni közben. A Circo-gejzírben is megy, de ott nincs kaja, majdnem ott néztük meg, csak muszáj volt ennem, s a jegyeladó annyira rendes volt, hogy odaadta volna a zabszeletét. Műsor: port.hu

Egy Guinness Rekorder a nappalimban


64 nap alatt átkelt egy kajakkal az Atlanti-óceánon: Szabó Norbert Ádám és Kovácsik Levente

„Addig szép valaki, amíg nem tud róla, mert utána már felszegi büszkeségében a fejét.” –mondta a jógaóra után a jógatanárom. S akkor hív a barátnőm, hogy vegyen-e valamit a boltban. Először megdicsértem, hogy mennyire figyelmes, de aztán leesett, hogy vendégeket várunk estére, s így akart emlékeztetni az eseményre. Rendesen elkéstem, s már ketten bent is voltak a nappaliban. Nagyon jókat nevettünk Ágó két régi jó barátjával. Aztán meghallottam Izát is. A hangját egy éve hallottam utoljára. Ezért füleltem a nappaliból a folyosóra, s mikor felismertem a hanglejtéséről, akkor kifele indultam, hogy köszönjek neki. Ezalatt a fél perc alatt hallottam, hogy a két srác ezt mondja:
-Akkor mégsem jött a barátja.
De mikor kiértem, akkor láttam, hogy ott áll Iza barátja, aki addig meg sem szólalt. Tulajdonképpen csak másnap fogtam fel, hogy egy Guinness rekordernek mutatkoztam be.



S bár mesélt az útról, s a barátnője eljátszotta ezt a mondatot az aktivityben: Karib-tengeri vitorláshajó utazás (amit én írtam fel egy cetlire, mint kitalálandó kifejezést), mégsem ötlött fel bennem, hogy aláírást kérjek. Meghallgattam aztán a Kulisszában készült interjút, melyből kiderült a számomra, hogy én voltam a századik ember, aki ugyanezt a kérdést tette fel: „Milyen volt visszatérni?” S akkor ugyanolyan beleéléssel, mintha elsőnek mondaná, de nagyon tudatosan, átgondoltan nekem is elmondta, hogy az olyan, mint amikor megmászod a Mont Everestet, s a csúcsról le kell jönnöd. S ehhez segít ha vár itthon valaki, s ha már kitűzted az újabb célodat. De azért sikerült új dolgokat is kérdeznem, ha-ha J. Ezt még az Origó oldalán sem láttam, akik a Guinness Rekordot döntő 64 napig tartó kajakos Atlanti-óceán-átszelés után elsőként készítettek velük nagyinterjút.
-Milyen volt 4 órán át önmagaddal lenni?


Ahol nyomonkövethetőek voltak: https://my.yb.tl/farfaraway, s amit lesve Iza izgult

-Én beosztottam a 4 órás evezésemet. Az első órában még nagyon jó volt, akkor beszélgettem Levivel. A másodikban gondolkodtam, mindegy volt, hogy miről, de gondolkodnom kellett. A harmadik is nagyon jó volt, akkor zenét hallgattam.
Nagyon érdekelt, hogy miről gondolkodhatott. Érdekes lehet. Úgy képzelem el, mint Jack Sparrow-t a halálban, ahol egy hatalmas hajót húz. Magával beszél, játszik. Ébren álmodás, melynek minden lépése tudatos. Mikor elment Levi, a társa a kabinba, s magára maradt, akkor pontosan tudta, hogy tegnap min gondolkodott. Most továbbgondolhatja azt. Vagy ha valamilyen külső hatás érte, pl egy üzenet a családról, a barátnőjéről, akkor azon gondolkodhatott. Vajon az óceán közepén tényleg megváltozik a gondolkodásunk? A metróban általában átgondolom, hogy vajon ki mit dolgozik, otthon általában a családtagjaimon gondolkodom, ha nézelődök a szobámban, akkor a múltamon, az utcán a jövőmön, ha végigsétálok a Margitszigeten, akkor régi romantikus történetek jutnak az eszembe, s amikor csak ülök a csendes gangon a napsütésben, s enyhén fújja a hajamat és a ruhámat a nyári szél, akkor a boldog jelenre gondolok. Vajon a napsütötte kajakon, ahol fúj a szél és végtelen a tér, az idő és a csend, ott a jelen dominál a múlt, a jövő és a fantáziavilág felett? Azt hiszem ahhoz, hogy 85 (mert 21 nap volt a Kanári-szigetekig, s csak onnan volt a rekordot döntő 64 napos út a Karibi-szigetekig) napon át boldognak érezzük magunkat a jelenben, ahol csak és kizárólag saját magunkból meríthetünk erőt, ahhoz nagyon nagy tudatosság kell.


A látvány

Norbi mesélt egy trükkről. Mely trükkel sokan élünk. A mélyebb pillanatokban fel kellett magukat rázni valahogy, s ebben az a tudat segített, hogy a családjuk és a barátnőjük várja őket odahaza. Én is, ha valami rossz történik, akkor mint egy drogot a zsebemből, előveszek az agyam egyik fiókjából egy gondolatot: „Tangó.” S máris nevetek a boldogságtól. Ezzel szakítom ki magamat a jelen frusztrációjából: Egy másik helyszínre képzelem magamat, ahol jól vagyok.
Norbi is mesélt a Kulisszának adott interjújában arról, hogy a gondolatok milyen fontosak. Hogy a gondolatból lesz az érzelem, s az érzelemből cselekedet, s a cselekedetből eredmény. A gondolat olyan mint a gyökér, s az eredmény mint a gyümölcs. Számukra a projekt ötlete és a felkészülés volt a gyökér, s a megszakítatlan, leghosszabb ideig tartó és két személyes kajakkal megtett út az Atlanti-óceánon át a gyümölcs (és ezzel három Guinness Rekord is egyben). De ami érdekesebb szerintem, hogy más emberek lettek ez idő alatt.


A szűkös, konzervekkel és nagyi lekvárjával telepakolt kabin

A beszélgetésünknek az a pontja fogott meg, mikor arról beszélt, hogy azzal nem számolt, hogy milyen lesz, ha vége az álomnak. Hiszen 5 évig álmodoztak, de akkor hirtelen -partot érve Közép-Amerikában- beteljesedett az álom. Érdekes, hogy ez egy olyan álom volt, mint egy sportbicikliről szóló. Nagyon szeretnék egy sportbiciklit, s elhatározom, hogy elmegyek pincérkedni, hogy megvehessem jövőre. Mikor megveszem a biciklit, akkor két lehetőség van: Vagy csalódom, mert a biciklinél fontosabb lett a köré épített illúzió, hogy ez számomra egy fontos dolog. A másik pedig, hogy nem egy végállomásnak élem meg a biciklivásárlást, hanem egy ugyanolyan köztes állomásnak, mint életem eddigi kis lépéseit. Egy boldog mosollyal felülök a biciklire, s eltekerek vele. S aztán megint jön egy kihívás: Vagy hagyom porosodni a tárolóban a biciklit, mert rájövök, hogy sokkal jobban szeretem a BKK-t használni, vagy újabb utak nyílnak meg előttem. Ez utóbbi akkor valósulhat meg, ha már a mag, melyből a fa kinőtt jó választás volt. Hogy jó magot vessünk jó földbe a jó pillanatban, ahhoz önismeret kell. Norbi nem mondta, hogy milyen jellegű is lesz a könyv, amiről hallottam, hogy az asztalnál mesél a barátainak, de aztán megtudtam, hogy önismereti és célorientációról szóló könyvet ír a nagy kaland alatt írt naplóbejegyzésekből.


A kezdetek: A hajó megépítése

Ami nagyon megfogott az az volt, hogy a barátnője, Iza (akivel még gyerekkoromban együtt balettoztam), mekkora szeretettel kísérte Norbi óceáni utazását. Minden egyes nap értesítette őket az időjárásról és más fontos dologról, s leste, hogy mikor jelenik meg a műholdas GPS-koordináta a pozíciójukról.
Az este a nevetésről, a játékról és a mesélésről szólt. S a rekordállítás csak egy megemlített része volt, mely nagyon érdekelt, s egy csipetnyit én is megtudtam belőle. De meg kell mondanom, hogy bárki bármit is tesz, az mindig önmagunk még jobb megismeréséről fog szólni. Ha ezt megtettük, akkor elkezdhetjük embertársainkat is megismerni. S ha megismertük, akkor visszatérhetünk a középpontunkhoz, ahonnan akkora erőt is meríthetünk, hogy akár az óceánon is átkeljünk egy kajakkal. Vagy ha nem voltunk rá lelkileg felkészülve, akkor megvárjuk, hogy a lelkünk utolérje a testünket.


Csak váltották egymást, napi 12 óra evezés egyedüllétben

Norbi számomra jó példa egy olyan emberre, aki nem vág fel azzal, amit elért. Tényleg csak másnap esett le, hogy de hát az már mégiscsak nem semmi, hogy ezt az utat megtette, de csak mert a neten sok helyen írtak róla. Nekem a szerénység tetszik mindebből, s az, hogy könyvében is a tudást szeretné átadni másoknak. S azt hiszem az, hogy hiteles lesz-e a könyv, az már bennem sem kérdés csupán, hiszen mi mással tudnánk találkozni a határtalan és csendes Atlanti-óceánon, mint az önmagunkat jelentő valósággal?

„Van egy tengerészmondás miszerint a legkisebb dolog, ami át tud kelni az Atlanti-óceánon, az egy ping-pong labda. De ki férne bele egy ping-pong labdába?”  /Szabó Norbert Ádám/


És mit csinál a magyar ember, ha elérte az álmát? :) Sörözés az amerikai parton.

Szabó Norbert Ádám és Kovácsik Levente itt ír az Atlanti-óceán átkeléséről: https://www.facebook.com/farfaraway.live
Az útinapló: https://my.yb.tl/farfaraway

2016. 08. 18.

Budapest100 egy önkéntes szemszögéből

Ágó írt még hónapokkal korábban, hogy rám gondolt, mikor a 100 éves házak ünnepére kerestek önkénteseket, s a face-en a regisztrációs linket is elküldte. Nekem is rögtön megtetszett az ötlet, s fel is jelentkeztem. De hamar kiderült, hogy az önkéntesség komoly dolog. Például kéthetente vannak találkozók, amikor többnyire kihagyhatatlan infókat osztanak meg, akkor találkozhatunk a beszervezett lakókkal, illetve a helyszínen kapjuk meg a szétosztandó meghívókat, programfüzetet és molinót. Talán mást nem ért sokként, hogy ilyen kötött időpontok vannak, de engem igen. Ugyanis csütörtökönként este 6-tól voltak ezek a fontos találkozók. Ami pont akkor volt, mint az egyik tanfolyamom, ahol magyart tanítok. Nem estem kétségbe... Azt csináltam, hogy mivel azt a budai csoportot heti kétszer tanítom, a csütörtöki órákat kétszer úgy pótoltuk be, hogy a körülötte lévő órák végére pakolásztunk át 3szor fél órát. Így az este 8 helyett egy csütörtöki önkéntestali miatt három alkalommal este fél 9-kor végeztem a tanítással. Na de egy önkéntes mindent vállal :)

Önkéntestalálkozó

Az első taliról elkéstem, mert előtte az egyetemen tanítottam, ahol pontban 6-kor végeztem, de persze utána még táblát töröltem, mosdóra mentem, s így lemaradtam a lelkesítő tavalyi évről készült videóról. Akkor értem az OSA Archivumba -az Arany János utcában- mikor kérdéseket lehetett feltenni. Halkan kinyitottam az üvegajtót.

Egy elegáns, tág, udvarból kialakított terembe értem. A mikrofonok előtt nők álltak. Meglepett, hogy 1-2 fiú kivételével minden főszervező lány. S a stílus is érdekes volt. Elsőnek meg kellett szoknom, de aztán megtetszett. Nagyon is. Végre én is eljutottam arra a következtetésre, hogy a nők jobb vezetők -legalábbis, ha képesek megtartani nőies minőségüket. Szóval olyan lazák voltak. Egyesével bemutatkoztak, hogy én már 3 éve vagyok önkétes, én csak 1 éve, stb, s folyton felváltották egymást, hogy “Én még hozzáfűzném azt, hogy”. Úgy tudták átvenni a szót, hogy az ne legyen sértő az előtte szólónak. S akitől átvették, az sem érezte magát kellemetlenül, s nem próbálta utána bizonygatni, hogy ő is képben van. Őszinte, spontán, közvetlen, emberi, nagyon-nagyon szimaptikus szervezőket ismertem meg bennük, akik nem is vezetők, mint inkább mentorok voltak a számunkra. Leülve észrevettem, hogy a face-es leveleken feltüntettett többszázas önkéntesből csak 60-an vagyunk jelen. Kiderült, hogy van még másik 60, de ők a páratlan hetek csütörtökein jönnek. Mert mi vagyunk a programszervezésre jelentkezettek, ők pedig a kutatók. Később majd összekapcsolnak minket egymással. De az első lépés a házbecserkészés volt.

 

Lakótoborzás

A tali végén körzetet kellett választani. Ágónak nagyon szimpatikus volt ránézésre az egyik szervezőlány, ezért a Ferenc körútat választottuk (volt még Szent István körút, József körút stb. A Jászaitól a Borárosig). Sorba álltunk hozzá, s felírtuk magunkat a listájára, hogy hány meghívót vittünk magunkkal. Egy házra kb 50 meghívót vittünk magunkkal, de egy sárga felhívó plakátot is vittünk. Ezt szigorúan jövő hét szerdáig el kellett vinni a google docsban másnap estig kiválasztott házakhoz. A levelek kihordása emlékezetes volt. Három házhoz mentem ki egy barátommal, becsöngettünk, s aki nem gyanakodott, az beengedett minket, s bedobáltuk a meghívókat a postaládákba. Közben el-elsétáltak mellettünk a ház lakói. Mindegyikkel felvettem a szemkontaktust, hogy megnyissam a lehetőséget a kérdezésre. De a legjobb módszer az ismerkedésre az volt, hogy valóban nem találtuk a közös képviselő elérhetőségét. Mert ez is feladat volt: Fel kellett jegyezni, hogy melyik házban hány postaláda van, s hogy mi a közös képviselő elérhetősége. Szóval pár embertől megkérdeztük, s akkor a beszélgetés is elindult.

Így ismerkedtünk meg egy kórusban éneklő hölggyel, akit nagyon lelkesített a BP100. Megadta még egy másik lelkes lakó mobilját is, s egy idős hölgyről is mesélt, aki már évtizedek óta itt lakik. Ekkor éreztem meg azt, hogy ez a program valóban közelebb hozza egymáshoz az elidegenedett városiakat. Szinte a nagymamámnak éreztem azt a 3. emeleten lakó 90 éves nénit, akit még soha az életen nem láttam. Az énekes a saját számát is megadta, s mi feltöltekezve mentünk a következő házba. Itt viszont nem volt szerencsénk, mert egy lélekkel sem akadtunk össze. Maga a ház azonban neobarokk stílusban épült, s gyönyörű volt. Itt meg arra döbbentem rá, hogy annyi rejtett szépsége van Budapestnek, s ez a fesztivál tökéletes alkalom annak feltárására. A 4. héten újabb leveleket vittünk ki. De ezekre már egy jó javaslatra kézzel is írtunk: “Kedves Lakók! A BP100 keretein belül ebben a házban is lennének kulturális programok. Amennyiben van programötlete, kiállítaná a képeit, sütit sütne vagy koncertet adna, írjon nekem, ennek a háznak az önkéntes programszervezőjének:...” S megadtam az emailcímemet. Ezt a szösszenetet 50-szer írtuk le a Csigában, a Rákóczi tér sarkán található helységben, fent a teraszon. Komoly munka volt. Ekkor kissé elbizonytalanodtam: Tényleg ennyit kell dolgozni? Ráadásul senki nem írt emailt, s végül nem is jutott nekem ház... De megjött a válasz: Két héttel később a körzet a hivatalos találkozó utánra körzeti talit szervezett. Itt végre találkozhattam a többi önkéntessel.

Zónatalálkozó

Beültünk egy kocsmába, a Ankert-be, s vagy 13-man körbeültünk 4 összetolt asztalt. Alig hallottuk egymást, mert hangos volt a háttérzene. Emiatt mindenki az asztal fölé hajolt. A legtöbben Szilvit kérdezgettük, a körzet szervezőjét. Jól látta Ágó, tényleg nagyon szimpatikus lány. Ráadásul tökéletes vezetőnek bizonyult: mindenkit meghallgatott, mindenkinek adott konkrét útmutatást, ötletet, tanácsot, kontaktot, vagy elvállalt feladatokat. A legtöbben még azon paráztunk, hogy mégis milyen programot szervezhetnénk a házakba. Ekkor sok-sok jó ötlet merült fel, s mohón megjegyeztük azokat. Valamiért pont az ekkora új társaságokban felszabadultan, otthonosan érzem magam. Azt hiszem azért, mert az új dolgok lelkesítenek. De mások is felszabadultak. Az egyik fiú felvetette, hogy mondjon magáról mindenki pár mondatot. Ekkor éreztem meg elsőnek, hogy mennyire jó, hogy beszálltam a BP100-ba: hihetetlenül érdekes emberekkel ültem egy asztalnál! Az egyik srác még egy mechanikus számlálót is elővett, hogy megmutassa, hogyan szokta vele villámgyorsan összeszámolni, hogy hány ember ül egy vonatkocsiban. Nagyon jó volt a hangulat, sokat nevettünk, s ahogy fogytak az emberek, úgy egyre több asztalt toltunk el, s így tömörültünk. A végén már csak 1 asztal körül ültünk, s már hallottuk is egymást. Tudom, hogy az ilyen alkalmakkor tilos hamar lelépni, mert pont ilyenkor történnek a jelentős dolgok. A végén Szilvivel sétáltam el a zuhogó esőben a Deákig, s még akkor is ötleteltünk. Jó volt egy olyan embert megismerni, aki amolyan szabadúszóként több önkéntesmunkában is részt vesz, nincsen kötött munkaideje, bárhonnan dolgozhat (az interneten), rengeteg embert ismer, van amiből megél, de a legtöbb feladatát szívből végzi. Ez az önkéntesmunka a végére meglepően pozitív világfelfogást adott nekem: megmutatta, hogy ha nem a pénzért dolgozunk, ugyanolyan, -ha nem- még nagyobb beleadással és szeretettel dolgozunk. Mert ekkor kizárjuk az önös érdekeinket: nem magunkért, hanem másokért teszünk valamit.

Lazaság-vágy

De a munkaadóm nem annyira tolerálta, hogy önkénteskedem. De ez talán érthető. Igaz, boldogabb lennék, ha a nyelviskolákban annyira lazák lennének, hogy nyelvklubot lehetne tartani, vagy akár kévézót nyitni. De ez már talán túl messzire menne. Bár, most olvastam, hogy van egy olyan cukrászda, ahol baba-mama klubot tartanak, hímeznek, fűrészelnek, olyan dolgokat csinálnak, ami nem is passzolna oda. S mindez azért, mert egyszer egy férfi és egy nő itt ismerkedett meg. Mindketten a gyászolás témakörében kerestek könyveket, s végül egymásba szerettek. Mikor elmesélték a könyvesboltosnak a történetüket, akkor felajánlották, hogy legyen a boltban az esküvőjük. Na, ez tetszik. Valahogy így lenne szép a világ. Hogy minden áramlik, folyik, teremtődik, mindenki ott segít ahol tud, de persze csak addig, amíg saját maga is jól érzi magát. Na, de a lényeg, hogy a csütörtöki óráimat úgy semmisítettem meg vagy rövidítettem le, hogy pl. a 90 perces óra 60 perces legyen, hogy az elmaradt 30 percet a hétfői óra végére akasztottuk. Ugyan így is késtem az önkéntestaliról, de legalább a végén ott voltam, s elcsíptem az én részlegem szervezőjét, akit mindenki mindig mindenféle kérdéssel és kéréssel bombázott. Csodáltam, hogy annyira természetesen nyitott, türelmes és segítőkész velünk, gyerekcipőben járó önkéntesekkel.

A BP100 hivatalos nyomozós játéka

Ferenckörúti helyszínelők

A helyszínelések megkezdődtek... A nyomozók már a tettesek sarkában vannak. Az út során minden zeget-zugot átkutatnak, sötétben és recsegő padlón járnak... Egyre több titokra derül fény, s végül az elrabolt pénz is előkerül..

Legyél te is Ferenc Körúti Helyszínelő! Ehhez nem kell több, mint figyelmes szemek és kíváncsi természet. Indulj egyedül, vagy csapatban! A Ferenc Körúti Helyszínelők a BP100 hivatalos detektíves játéka. A játék során 3 házban kutathatsz a nyomok után szombaton és vasárnap 11-től 4 óráig bezáródóan regisztráció és bejelentkezés nélkül folyamatosan. A résztvételért menj a Ferenc körút 3-ba, s keresd a rablók zsákjából kihullott régi 500 Ft-ost! Helyszínelés megtörtént események alapján...

1977-et írunk... Egy rémhír söpör végig Budapesten: Ismeretlen tettesek erőszakkal kirabolták a Ferenc körúti postát! Találd meg az elkövetőket, a menekülést segítő közlekedési eszközt és a fegyvert! Jegyezz meg jól mindent, mert a megszerzett iformációkra az utolsó pillanatban, a rejtekhely közvetlen közelében lesz szükséged...

Javaslat: Hozz fényképezőt, vagy mobilt hogy össze tudd gyűjteni a nyomokat... Hozz zseblámpát... És válassz magadnak helyszínelő társat :)

Ez volt a toborzószövege az első városfelfedező-játékprojektemnek. Pár nappal a BP100 előtt fogalmaztam meg, s készítettem facebook-eventet, melyet megosztottam vendégként a BP100 faceoldalán. Meglepően sok ember így akadt rá a játékra, s volt, aki már pontban a játékkezdetkor a meghirdetett kapualjban várta a startot. :)

Április 16-17 volt a Nagy Hétvége. Addig -bevallom csak az utolsó napokban, de akkor- gőzerőkkel szerveztük a helyszínelő játékot. De hogy is keveredtem bele ebbe a bűnügybe?

Párnacsataaaaa

Tavaly majd belepusztultam mikor megtudtam április 3-án, hogy előző nap volt Párnacsata Nap a Hősök terén! "Van ilyen?" Úgyhogy idén muszáj volt odamennem! Kishúgommal felszálltunk a Deákon a kisföldalattira, s minden második ember egy párnát szorongatott a kezében. Aki nem tudta, hogy miért, azt hihette, hogy a magyaroknál divatba jött az áprilisi szieszta.. :)

Volt aki egyedül, sportosan jött, volt aki csapatban. A legtöbben 15 és 25 év közöttiek voltak, de voltak családok is kisgyerekekkel. Náluk repültek először a tollak.



A meghirdetett 3 óra még csak a gyülekező volt. Mi fél 3-ra mentünk, s a szervezők mellett ültünk Árpád fejedelem lova lábai előtt :) Felrakták a talapzatra a dobokat, s a fél 4 körül kezdődő 30 mp-es visszaszámlásás után mindenki elkezdte püfölni a társát. De nagyon vidám és biztonságos volt a dolog. Legközelebb én is be merek állni, mert tényleg nem veszélyes :) Lehetett 2000 Ftért lila párnás pólót venni, hogy "legyen miből kifizetni a mentőt." De a párnafestés ingyen volt és három párnát is felajánlottak a szervezők, mert "mindig van, aki párna nélkül jön el, s tavalyról is van, ami itt maradt a téren." Ilyen közvetlen, jó hangulatú esemény volt ez fiataloktól fiataloknak :)

Biciklisnapról is osztogattak matricákat. A szervezők a Budapest Up Club tagjai voltak. Mivel közel voltunk hallottuk a bakikat :)

Azért volt halk a kézi hangosbemondó, mert lemerült benne az elem, s nem találták a pótelemeket. De a legjobb az volt, mikor az egyik srác magára vállalta a feladatot, hogy valahogyan elkezdésre buzdítsa a türelmetlen tömeget. Azt találta ki, hogy vissza fog számlálni. De egy másik sráctól kért tanácsot:

-Jó ha 1 perctől számolok vissza?
-Az túl sok. Legyen fél perc. Tudsz 30-tól visszafele számolni?

S a srác elkezdett a tömeg örömére visszafele számolni:

-30, 29, 27... s zavarában a társai felé fordult, de a lelkes párnás emberek észre sem vették a hibát, maguktól ordították tovább a számokat. A csatát élő dobzene kísérte. Fél óráig néztük a nevető arcokat, voltak akik kergetőztek is, s az volt a legjobb, mikor egy-egy tollfelhő keletkezett.


Tele volt a tér tollakkal, a mi hajunkba is szállt. Mikor távoztunk, még akkor is jöttek velünk szembe új harcosok. Az egyik 27 éves srác csak egy párnahuzatot hozott magával. El is határoztuk hógommal, hogy jövőre mi is csak egy párnahuzatot hozunk magunkkal, s a helyszínen párnává tömjük a kihullott tollakból. :)

Ez volt 7. nemzetközi párnacsata nap. Hogy mely országban hol van minden április 2-án közösségi párnacsata:http://pillowfightday.com/ A vagány fiatal, rugalmas szervezőcsapat a facen Budapest Up néven található meg, de már a honlapjuk is készül: http://www.budapestup.hu/

A facen a felhívás is jó :)

"Játékszabályok:
1. Puha párnát hozz!
2. Csak párnás embert üss!
3. A csata addig tart, ameddig tart.
+1. A fotósokra vigyázz!"

Saul fia - A filmről egy 28 éves néző megélése alapján

Mikor hazaértem tegnap este a Toldiból, s benyúltam a hűtőbe, a nyers húshoz érve olyan volt, mintha a megölt zsidók húsához értem volna. Azonnal elfogott az a borzalom, mely végigkísért 1 órával azelőtt a Saul fiai nézése közben.

Ennél is ijesztőbb az volt, mikor leültem a vécécsészére, s a saját meztelen lábamat megpillantva, a földön végighúzott, s felhalmozott női testek lábait láttam meg a sajátomban. Nemes László és Erdély Mátyás célja a Saul fiával az volt, hogy a saját generációjuknak mutassák be, hogy mi is volt valójában a holokauszt. S érthető módon nem a túlélőknek, vagy azoknak, akik megfigyelték. Másnap reggel bementem nagymamámhoz a konyhába:

-Jó reggelt!

-Jó reggelt! Mikor értetek haza?

-Későn, de nagyon jó film volt. -Nagymamám elborzad és összevont szemöldökökkel válaszol:

-Meg nem nézném! Elég volt átélni. -Nagymamám nem zsidó, de 14 évesen átélte a 2. világháború borzalmait: menekülés Nagyváradról egészen Ausztriáig az oroszok elől 8 kisebb testvérével. Látott az árokban egy 30 cm-re összeégett katonát.

-Nem is ajánlom! De nekem nagyon jó volt, mert tudod, mindig mondod, hogy “Úgy sem érted meg! Csak az érti meg, aki átélte!”, s itt olyan közel volt a kamera az egyik sonderkommandóshoz, hogy átéltem vele a holokausztot.

 

Élet a halálban

Ebben a filmben sikerül bemutatni azt, hogy milyen szörnyeteggé tud válni az ember. S ehhez nyújt kontrasztot a bunkertől pár lépésre lévő természet: Egy emberi lépésen múlik, hogy mit teszünk magunkkal és a környezetünkkel. Ebben a filmben az emberi természet szomjazza az üde, boldog életet. Legalábbis Saul szomjazza. Ahogyan mi csatlakozunk őhozzá, s figyelemmel kísérjük őt, aggódunk érte, s drukkolunk neki, sőt, valósággal mi is cibáljuk őt ki a Dunából menekülés közben, ő is elkezd valakit figyelni, s az életét a halála után figyelemmel kísérni: egy kisfiúét.

A film a halálról szól, mégis jelen van benne a halál utáni élet. Hiszen a kisfiú, akit Saul a fiának tekint, már halott, mégis meg akarja őt menteni Saul: A film számomra arról szól, hogy ki akarja vinni a szabadba a fiút, hogy tisztességesen eltemethesse. Míg más férfiak a saját életükért szállnak harcba, ő rabbikeresés közben elveszíti a rábízott puskaporos zacskót. Fontosabbá vált számára a fiú lelke, mint a saját élete. Amit elsőnek észrevettem Saul kezdetekben besavanyodott arcán, az a szeretet volt, mikor sikerült megtalálnia a felboncolástól megmentett halott kisfiút. Letérdelt mellé, mint az egyik királyok az alvó Jézus elé, s mély, igaz szeretettel nézte őt. Ekkor sírtam először. S azonnal az az érzésem támadt, hogy mély apai szeretetet táplál a fiú iránt.

Mikor azt hittem egy beszélgetés alapján, hogy valóban a fia, még jobban meghatódtam, ugyanakkor később voltak arra utaló jelek, hogy mégsem a fia. Így ismét az érintett meg, hogy egyszerűen empátiát csalt ki belőle a gázkamrát túlélt kisgyerek, s éppen azon a helyszínen, éppen annak az embernek, akinek az a feladata, hogy a testeket módszeresen elégesse, éppen ő ezt az egy testet épségben szerette volna megtartani, s úgy eltemetni, ahogyan azt minden egyes testtel kellett volna: rabbi jelenlétében, imával eltemetni a földbe. Saulnak nem volt fia, nem adhatta tovább az életet. De elkezdett az életért aggódni, s mint aki attól fél, hogy az egész világ minden zsidója itt fog elveszni, úgy próbálta ezt a fiút megmenteni.

Feloldozást nyert a végén, mikor bár nem sikerült eltemetnie a fiút, de meglátott egy másik kisgyereket. Ekkor az elsőnek halvány mosolyból -ahogyan a halott kisfiúra nézett- széles, boldog mosoly lett. A kamera ekkor elhagyta Sault. Mi, mint kísérők, vagy egy védőangyal, aki még Saul haláláig meg szerette volna tanítani valamire, s megmutatni neki, hogy merre van a menyországhoz vezető út, ekkor magunk mögött hagyjuk Sault, s a kisfiú után futunk. Halljuk, hogy Sault és társait lelövik, majd mi is megállunk, s csak figyeljük és nézzük, ahogyan az élettel teli fiú befut a burjánzó természetbe s ott, a biztonságos természetben eltűnik. Ott van az élet, az a menyország.

A színek két részre osztják a filmet: mennyre és pokolra. Ahol zöldet látunk, fák lombját, füvet, ott a szereplővel együtt a néző is fellélegzik, él. Ahol azonban csak a szürke, mocskos épületek falai, a bunker látható, az a pokol, ahol nem csak a halottak teste ég, de a sonderkommandósok lelke is felemésztődik.

 

Kameratechnika

A homályos kezdetbe belép Saul. Addig mi, a 20. század generációja csak homályosan láttuk a történelemnek ezt a részét. De mikor egy személy kerül a látóterünkbe, s megragadjuk őt, mintegy bebújva a fejébe, s az ő szemvel nézve a világba, máris tisztább a kép. Elsőnek csak magának, Saulnak az arca éles. Úgy kell erőltetni a szemet, s gondolkozni, összerakni a kevés, háttérben látható hományos eseményből, hogy mi történik körülötte.

Mikor valaki nekimegy, azt a személyt élesen látjuk, hiszen ő is fizikai kapcsolatba kerül vele, ő is ránéz. De a gázkamrák felé terelt zsidókra nem néz rá. Számára is csak sok száz egyforma ember, egy halmaz életlen vonalakkal. Mikor besurrannak mellette a gázkamrákba, akkor sem néz rájuk, csak a sor végét figyeli, hogy az utolsó mögött bezárhassa a vaskaput. Majd utánukmegy a vetkőzőbe. Németül dirigálnak a zsidóknak, hogy vetkőzzenek le, s akasszák fel a ruháikat a fogasokra. Hogy jegyezzék meg a fogas számát, s hogy mindjárt kapnak meleg ételt és sorolják, hogy milyen munkára keresnek zsidókat.

Saul ekkor odamegy pár emberhez segíteni vetkőzni, s akkor élesen látjuk a tekinteteket. Ahogyan összenéznek. S ekkor tudatosult bennem, hogy Saul mit érezhet, hiszen ő is zsidó. S amikor odaparanycsolták a gázkamra ajtaja elé, hogy hallgassa a fuldokló, kétségbeesett zsidók haldoklását, azt is megláttam halványan elborzadó szemeiben, hogy végigfut az agyán a gondolat, hogy ő is itt fog egyszer meghalni. Miután az utolsó zsidó is elnémult, abban a szempillantásban iszonyat gyorsasággal kezdte a többi sonderkommandóssal együtt lekapkodni a fogasokról a kabátokat, ingeket, ruhákat, de közben az értékeket is összegyűjtötték.

Aztán a gázkamrák kinyíltak, s a háttérben megjelentek egyre élesebben a halottak lábai, hasa, mindig csak egy kis részlet. Sokszor azt sem láttuk, hogy Saul mit lát. Még azt sem láttuk élesen, mikor odanézett Saul, hogy egy kisfiút vittek az egyik padra, mert még életben volt. Nehézkesen, de még vett levegőt. A többi Sonderkommandóst lehetett élesen látni, akik fölé hajoltak, s úgy nézték, mintha egy kísértetet láttak volna: Túlélte az elgázosítást. Saul szemeiből is csak halványan látjuk a jelenetet, egészen addig, amíg Saul erőt nem vesz magát, s odamegy a fiúhoz. Mások próbálják ebben megakadályozni, de ő elhatározta magát.

S ekkor van egy váltás: kibővül a látótér, s több minden lesz világos. Mert maguknak a történelmet megélteknek sem volt minden érthető, hiszen csak a háttérből figyelték. Ott voltak pár méterre, de vagy nem vettek róla tudomást, vagy nem mertek odanézni. Legtöbbször ők is csak hallották, hogy mi történik körülöttük, ahogyan most mi, nézők is. Saul most már úgy tér vissza a munkájához, hogy ugyanonnan visszatekintve már élesen látja a kisfiút a padon. Egy orvos jön, aki megvizsgálja, s megállapítja, hogy él. Ezután befogja egyik tenyerével a kisfiú száját, másikkal az orrát, s utána már nem vesz több levegőt. Saulban nem éreztem fájdalmat, csalódást. Ez volt a természetes: aki ide kerül, az egészen biztosan meghal, ez nem is kérdés. Mégis volt ebben az egészben valami, ami megmozgatott valamit Saulban. Tehát ismét felállt és ő maga vitte a boncmesterhez a gyereket. Azt kérte, hogy ne boncolja fel. Talán ekkor hallunk először magyar beszédet. Ráadásul angol felirattal néztem, így tényleg csak a magyar, s néhány német utasítást értettem meg, éppen úgy, ahogy a magyar zsidó Saul is. Végre ez is kitisztult. Ekkor, a boncteremben voltam először jelen: értem a nyelvet, értem a helyzetet, tudom, hogy mit akar Saul, s én is tudom, hogy támogatni akarom a fiú testének megmentésében.

Utána olyan jelenetek jöttek, melyekben az nem volt világos, hogy éppen hol vagyunk. A háttér már kitisztult, egész testeket is láttunk, azt is, hogy felhelyezik őket egy fémlapra, hogy aztán onnan lökjék be őket a tűzbe. De egérnek éreztem magamat a patkányvárban, ahol megannyi sötét alagút és elágazás közt vakon követem Sault, aki már ismeri a várat. De ő is olyan, mint a szemellenzős lovak: nem látja fölülről a rendszert. Megkönnyebbüléssel töltött el, mikor Sault néha megállították, s akkor pár mondatot szóltak hozzá valami fegyverekről, meg más kommandókról. Akkor megértettem, hogy a hierarchiában feljebb állók informálják lefele a kommandósokat. Sőt, ezek a feljebb lévők közvetlenül az SS-tisztek alatt dolgoznak. Így a forrásból táplálkozva felkészülhetnek egy ellenállásra. S így is lesz. De Saul számára ez tényleg csak egy-egy elejtett mondatot jelent, s pár ehhez a célhoz megvalósítandó munkát, mellyel megbízták.

Ekkor kerül össze egy zsidóval, aki elővesz egy fényképezőgépet. Az égő testek túl nagy füstje szétoszlik, s a fehérségben kirajzolódik a lencse előtt két egymással beszélgető ss-tiszt teste. De Saul kikapja a társa kezéből a fényképezőt, s gyorsan elrejti, mert már jöttek is a tisztek, hogy mit keresnek ott. Annyira hihetetlen volt, hogy ebben a szörnyűségben valakinek eszébe jut dokumentálni az eseményeket. Mert ez is azt jelentette, hogy gondol a személy a jövőre, a jövő generációra, akik már csak múltként fognak erre visszatekinteni. Édesanyám megfigyelte, hogy már volt szó fényképek eljuttatásáról, ezért úgy gondolja, hogy bizonyítékokat készítettek, hogy külső segítséget kaphassanak. S itt mondott olyasmit a fotós Saulnak, hogy: -De nézd őket! -mert ő bent volt a házban, hogy onnan fotózzon, ezért nem láthatta, hogy mikor jön a veszély. Ezért is csodálkozott, hogy Saul honnan tudta olyan jól, hogy most már el kell rakni a fényképezőgépet. Ez a film megmutatta ezekkel a részletekkel, hogy mennyire hamis az, ha általánosítunk. Ha egy egész eseményt, a holokaustot pár mondattal magyarázzuk el a tantermekben vagy a dédunokáinknak. Még az azt megélt személyek is mind mást és mást értenek holokauszt alatt.

 

Hatása

A film közben, s még utána is ez ment a fejemben: “De jó, hogy nem ekkor éltem.”. A kocsiúton ezzel kezdtem édesanyámmal a beszélgetést: -Te nem voltál rosszul? -S ő azt válaszolta:

-Arra döbbentem rá, hogy az elmúlt hetekben olyan dolgoktól émelygett a gyomrom, melyek most már jelentéktelennek tűnnek.

Mikor kirakott otthon édesanyám, s felmentem a meleg lakásba, annyira boldog voltam, hogy egy ilyen békés, biztonságos életem lehet. A néző nem csak a halált vitte magával, hanem az életet is: a jelen életben való értelem megértését s értékelését. Az a kisfiú, aki egy látomásként, vagy hírvivőként eltűnt a csendes erdőben, az mi magunk is lehettünk, kik most már élesen látjuk a múltat, s nagyobb örömmel élünk a mostban.

2016.március 13

Tegnapi film Toldiban, 8:30-as kezdettel, 7. sor. 5-ös szék.

 

Képek: welovebudapest.com, hetek.hu, 888.hu, eyefilm.nl, euronews.com, origo.hu, filmkultura.hu, vigyazo.blog.hu, hvg.hu